.jpg)
Ha túl nagy a cipő, keresni kell egy kisebbet
A katalán csapat lagymatag idénykezdete mély nyomokat hagyott a mindig sikerre éhes szurkolók szívében, amelyet a Villarreal elleni vereséget megelőző, sorozatban elkönyvelt hat győzelem és a 18-3-as gólkülönbség sem minden esetben feledtetett. Az elmúlt néhány fordulókban mutatott, olykor lehengerlő játék ellenére még mindig kérdőjelekkel találja szembe magát a mezei futballszurkoló. Nem is csoda, hogy nem sikerült szabadulnom a gondolattól, hogy az egykori kiváló labdarúgó, Johan Neeskens mit is keres még mindig a világ egyik legnagyobb klubjának edzői stábjában.
Johan Segundo, azaz második Johan. A beszédes, mai megvilágításban immár kissé paradox jelentésű becenevet Barcelona népe adta egykori kedvencének. Igen, kedvencének. Neeskens ugyanis nagy népszerűségnek örvendett a sociók körében a hetvenes évek Barcelonájában. Kitűnő példa erre az 1979 májusában hosszabbítás után (4-3) megszerzett KEK-diadalt követő nyár. A vezetőség nem kívánta meghosszabbítani a holland középpályás lejáró kontraktusát, így az indulatokat korbácsoló döntésre csattanós választ adott a Camp Nou közönsége: „Neeskens igen, Núnez nem” rigmussal fogadta a pályára kivonuló, a friss európai kupasikerben fürdő Núnez elnököt. Vagyis mindenképpen pozitívan kell értelmeznünk a nagy előd és egyben csapattárs Johan Cruyff után kapott „művésznevét”. Csakhogy az idő múltával újabb jelentéstartalommal bővült az edzői pályafutása során a jobb kéz szerepköréből kiugrani képtelen szakember korábbi elnevezése. Második Johan, úgy, mint másodhegedűs. Esetleg még az sem…
Főleg akkor, ha fellapozzuk a históriáskönyveket, és megnézzük milyen állomáshelyek is előzték meg a barcelonai karrierjét. Svájci kiscsapatok (FC Zug, FC Singen) élén dolgozott, majd Guus Hidding oldalán (Rijkaarddal és Koemannal egyetemben) segédkezett a holland nemzeti csapatnál. (Később mostani felettese mellett még egy ízben szerepet vállalt az Oranjénál.) 2000-ben jött az „áttörés”, a NEC Nijmegen vezetőedzőjének mondhatta magát, ahonnan 2004-ben a rossz eredmények miatt menesztették. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy évvel korábban, 2003-ban 20 év után kivezette a nijmegeni gárdát a nemzetközi porondra. Majd visszatért a kaptafához, és Hiddink hívó szavára az ausztrál válogatottnál találta magát - ismét másodedzőként. Valljuk be, láttunk már ennél szebben csillogó cv-t is…
A munkaerőpiacon ugyan nem elsősorban az önéletrajza, hanem a szaktudás, az illető szorgalma, kreativitása alapján szokták megítélni az alkalmazottak teljesítményét, de ezen a téren az edzőfejedelemnek nem éppen nevezhető holland még rosszabbul fest. A mérkőzések többségében ugyanis nem hogy nem tesz hozzá semmit Rijkaard munkájához, hanem nagyon sokszor meglehetős közönnyel szemléli az eseményeket… a lelátóról.
Nem csoda, ha beindulnak a fogaskerekek, és az ember elkezd kombinálni. Az következik most, amely általában az edzőostorozó írásokból ki szokott maradni, mégpedig az alternatív megoldás felvázolása. Adott egy szaktekintély, aki nemcsak legendás játékosa, hanem a Barca egyik legsikeresebb edzője is volt, jelenleg pedig kimondva, kimondatlanul a vezérkar tanácsadójaként tevékenykedik. Adott egy technikai igazgató, és adott egy segédedző, akik labdarúgó pályafutásuk befejeztével a partvonal mellől is hasonló sikereket szeretnének elérni Barcelonában. Johan Cruyffról, Txiki Begiristainről és Eusebio Sacristánról van szó, akik egytől-egyig a 90-es évek meghatározó alakulatának, a Dream Teamnek voltak alappillérei. A kérdés már csak az, hogy miért ne bővülhetne ez a kör négyre?
Óhatatlanul eszembe jut José Maria Bakero neve. A baszk középpályás 9 idényt húzott le a Barca középpályáján. Egy személyben volt a csapat motorja, szűrője és „gólvágója”. A Dream Team minden sikeréből kivette a részét, 434 találkozón lépett pályára a katalán gárdában, és ezeken 114 gólt szerzett. Miután szögre akasztotta a csukáját, pályaedzőként visszatért a Camp Nou-ba, Lorenc Serra Ferrer és Louis van Gaal keze alatt is dolgozott. 2005-ben nevelőegyesülete, a Real Sociedad szolgálatába állt, sportigazgatói kinevezését követően a kispadra is leült, és a 2005/06-os szezonban hatalmas bravúrral benn tartotta a san sebastiani csapatot a spanyol élvonalban…
Az egyik oldalon egy üres tekintetű, eddig sikertelennek bizonyuló, már kiöregedő félben lévő, a másikon pedig egy agilis, fiatal, feltörekvő szakember. Nem kérdés, hogy számomra melyik irányba billen a mérleg nyelve, de vajon a vezetőség hogyan gondolkodna ebben a kérdésben, amennyiben valóban felvetődne a Barca legendás hatosának neve?
Johan Neeskens, a Barcelona másodedzője alighanem képtelen szembesülni a fenti frázis szimbolikus jelentésével. Vagy ami még rosszabb, nem is akar. Kívülállói szemmel nézve ugyanis – hogy finoman fogalmazzak – nem igazán sikerült betöltenie a Henk ten Cate távozásával keletkezett űrt. Hogy még messzebb menjek, nagyon úgy néz ki, hogy a klubvezetés is szemet kíván hunyni felette.
A katalán csapat lagymatag idénykezdete mély nyomokat hagyott a mindig sikerre éhes szurkolók szívében, amelyet a Villarreal elleni vereséget megelőző, sorozatban elkönyvelt hat győzelem és a 18-3-as gólkülönbség sem minden esetben feledtetett. Az elmúlt néhány fordulókban mutatott, olykor lehengerlő játék ellenére még mindig kérdőjelekkel találja szembe magát a mezei futballszurkoló. Nem is csoda, hogy nem sikerült szabadulnom a gondolattól, hogy az egykori kiváló labdarúgó, Johan Neeskens mit is keres még mindig a világ egyik legnagyobb klubjának edzői stábjában.
Johan Segundo, azaz második Johan. A beszédes, mai megvilágításban immár kissé paradox jelentésű becenevet Barcelona népe adta egykori kedvencének. Igen, kedvencének. Neeskens ugyanis nagy népszerűségnek örvendett a sociók körében a hetvenes évek Barcelonájában. Kitűnő példa erre az 1979 májusában hosszabbítás után (4-3) megszerzett KEK-diadalt követő nyár. A vezetőség nem kívánta meghosszabbítani a holland középpályás lejáró kontraktusát, így az indulatokat korbácsoló döntésre csattanós választ adott a Camp Nou közönsége: „Neeskens igen, Núnez nem” rigmussal fogadta a pályára kivonuló, a friss európai kupasikerben fürdő Núnez elnököt. Vagyis mindenképpen pozitívan kell értelmeznünk a nagy előd és egyben csapattárs Johan Cruyff után kapott „művésznevét”. Csakhogy az idő múltával újabb jelentéstartalommal bővült az edzői pályafutása során a jobb kéz szerepköréből kiugrani képtelen szakember korábbi elnevezése. Második Johan, úgy, mint másodhegedűs. Esetleg még az sem…
Főleg akkor, ha fellapozzuk a históriáskönyveket, és megnézzük milyen állomáshelyek is előzték meg a barcelonai karrierjét. Svájci kiscsapatok (FC Zug, FC Singen) élén dolgozott, majd Guus Hidding oldalán (Rijkaarddal és Koemannal egyetemben) segédkezett a holland nemzeti csapatnál. (Később mostani felettese mellett még egy ízben szerepet vállalt az Oranjénál.) 2000-ben jött az „áttörés”, a NEC Nijmegen vezetőedzőjének mondhatta magát, ahonnan 2004-ben a rossz eredmények miatt menesztették. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy évvel korábban, 2003-ban 20 év után kivezette a nijmegeni gárdát a nemzetközi porondra. Majd visszatért a kaptafához, és Hiddink hívó szavára az ausztrál válogatottnál találta magát - ismét másodedzőként. Valljuk be, láttunk már ennél szebben csillogó cv-t is…
A munkaerőpiacon ugyan nem elsősorban az önéletrajza, hanem a szaktudás, az illető szorgalma, kreativitása alapján szokták megítélni az alkalmazottak teljesítményét, de ezen a téren az edzőfejedelemnek nem éppen nevezhető holland még rosszabbul fest. A mérkőzések többségében ugyanis nem hogy nem tesz hozzá semmit Rijkaard munkájához, hanem nagyon sokszor meglehetős közönnyel szemléli az eseményeket… a lelátóról.
Nem csoda, ha beindulnak a fogaskerekek, és az ember elkezd kombinálni. Az következik most, amely általában az edzőostorozó írásokból ki szokott maradni, mégpedig az alternatív megoldás felvázolása. Adott egy szaktekintély, aki nemcsak legendás játékosa, hanem a Barca egyik legsikeresebb edzője is volt, jelenleg pedig kimondva, kimondatlanul a vezérkar tanácsadójaként tevékenykedik. Adott egy technikai igazgató, és adott egy segédedző, akik labdarúgó pályafutásuk befejeztével a partvonal mellől is hasonló sikereket szeretnének elérni Barcelonában. Johan Cruyffról, Txiki Begiristainről és Eusebio Sacristánról van szó, akik egytől-egyig a 90-es évek meghatározó alakulatának, a Dream Teamnek voltak alappillérei. A kérdés már csak az, hogy miért ne bővülhetne ez a kör négyre?
Óhatatlanul eszembe jut José Maria Bakero neve. A baszk középpályás 9 idényt húzott le a Barca középpályáján. Egy személyben volt a csapat motorja, szűrője és „gólvágója”. A Dream Team minden sikeréből kivette a részét, 434 találkozón lépett pályára a katalán gárdában, és ezeken 114 gólt szerzett. Miután szögre akasztotta a csukáját, pályaedzőként visszatért a Camp Nou-ba, Lorenc Serra Ferrer és Louis van Gaal keze alatt is dolgozott. 2005-ben nevelőegyesülete, a Real Sociedad szolgálatába állt, sportigazgatói kinevezését követően a kispadra is leült, és a 2005/06-os szezonban hatalmas bravúrral benn tartotta a san sebastiani csapatot a spanyol élvonalban…
Az egyik oldalon egy üres tekintetű, eddig sikertelennek bizonyuló, már kiöregedő félben lévő, a másikon pedig egy agilis, fiatal, feltörekvő szakember. Nem kérdés, hogy számomra melyik irányba billen a mérleg nyelve, de vajon a vezetőség hogyan gondolkodna ebben a kérdésben, amennyiben valóban felvetődne a Barca legendás hatosának neve?
